Verseim:


A gőg, a gőg mond, mit ér?
Nem remélhet édes álmot,
Se szebb világot.
Mi hajtja mégis töbre, töbre?

Zord hidegbe, kevély magánnyal
Már nem virrad örömnek szikrája.
S ha lángsugár elvész,
Nem lesz többet soha remény.

S mire tettre ébred, gőgje felett.
Céltalan lesz minden perce,
Mert elillant a pillanat,
De a bánat örökre megmaradt!

Álmodtam egy más világot.
Derű volt s csupa mámor,
Nem volt kegyetlen se ártó.
Lelkem mélyén megtalálom.

Álmot látok minden percben.
Lelkem egyre fentebb repked.
Nem látom már hol a való,
Nincs ebben semmi zavaró.

Szép álmaim, varázs fellegén
Csak egy magam vagyok én.
Nem leltem ki, látná álmaim,
S szívem majd meghasadt.

Egy magamban hevesen,
Ballagok a világ tengerén.
Keresem kit, szívem szerethet
Azt, kit lelkem megérthet.

A világnak végén már,
Meglelem öt ki reám vár.
Szívem már nem repedt,
Lelkem ismét repkedhet.

De jaj, hosszú útnak porában,
Itt a szenvedések honában!
Szép álmaim nem lelem.
Hová szakitá el lelkemet?

Álmot látok minden éjjel,
Bűbájosat, szenvedéllyel.
Másvilágba járok,
Hol nincsenek határok.

Csatát vívok égen-földön,
Kaland űz s nincsen börtön.
Egy híja van e szép világnak,
Hogy téged sehol se talállak.

Kutatlak téged én életem.
Álomúrnő súgd meg nékem,
Merre lelem a végzetem,
Ki melegíti fázó lelkem.

Messzi földön járok,
S végre reád találok.
Jöjj velem örök éjbe,
S maradj velem kérve-kérlek!

Az éjt járja álommanó,
Zsákja álomport hozó.
Házról házra, szobáról szobára
Viszi az édes álmot magával.

Mindenütt meg térül, fordul.
Pihenőre egy óra se kondul.
Álomúrnő parancsára
Álmot hord a világra.

Belibben a zárt ajtón,
Vagy akár a falon.
Neki akadály nem akad,
Nem gátolja, se holnap, se ma.

Szóbába terem, zsákja kezébe
Álomporral varázst hint a térbe.
Csillámló por leng fejekre,
Álmot csal minden szemre.

Varázsa ágyba csalogat,
Nem vár tovább elringat.
Álom földre szál az elme.
Világ minek határ nem eleme.

Láthatsz édes vágyálmot,
Akár kegyetlen rémálmot,
Vagy jövendő titkát
Sejtető jósálmot.

Reggelig tart álmod,
Míg hajnalnak pírja nem hasad.
Elűzi napnak sugara,
Az édes mámort.

Álommanó már tovahalad.
Messze földön távol,
Várják az álmot ott, hol
Már égi útján jár a hold.

Árny siklik a sötét éjben,
Holdnak derengő fényébe.
Hűvös nyári légbe,
Fagyos szellő szökik közelébe.

Sötét szárnyként leng köpenye,
Örök sötétség lépteinek őre.
Áldozatát lesi a végtelen sötétségbe,
Vagy csatáit vívja keservébe.

Vérszomja nem csillapul,
Míg időnek kereke fordul.
Időtlen léte és szomja,
Sok a bűn mi szívét nyomja.

Árva kislány egymagában,
Áll erdőszéli kisházában.
Kelő napnak fénysugára,
Ragyog aranyló hajára.

Márvány bőre frissen ragyog,
Akár a földre szállt csillagok
Üde fényű, zöld szemébe
Bánat sugara vegyül be.,

Miért szomorú e kis angyal
Kinek e földre párja nem száll?
Mi oka vagyon bánatának,
Ki csalá elő könnyeit szemének?

Ne búslakodj árva, kis angyal.
A múlt fájdalmán, sírni nem szabad!
Hozzon az új hajnal szép szemedbe
Örömöt, s szeretetett lelkedbe.

Egyedül hagytál a nagyvilágba.
Magamba vagyok a hideg éjszakában.
Hazug szavakkal varázsodba vontál,
S szívem ellopni rest nem voltál.

Szívem helye fájó seb.
Nem gyógyul be soha se.
Édes álom helyébe,
Éles kést tevél le.

Könny függöny záporán keresztül,
Lelkem már nem menekül.
Nincs hát más út keserűn,
Lelem sírom egyedül!

Ha őt már sehol nem találom,
Elveszítem minden álmom.
Nem lesz többet fénye a napnak,
Se több reménye a holnapnak.

Örök sötétség mi lelkem takarja,
S keserv mi vágyam tagadja.
Zord kísértett kísért, a tegnap.
S elkerget a rém, a holnap.

Nélküle nincs helyem a világba.
S lelkem nem élhet hiába,
Eldobom hát létemet.
De nem feledlek tégedet!

Lobbanva pezsdülő
Vad mámor hajtja.
Zengve pendülő
Dallamok sorozatja.

Örvénylő fények
Kábító kavalkádja.
Kavargó lelkek
Népes sokasága.

Lángja kialvó
Nyugodt békeség.
S hirtelen felgyúló
Örök szenvedély.

Ez mi minket űz
Örökön öröké.
Mi minket összefűz
Nyughatatlan életé.

Magányos virág sír a dombtetőn,
Hideg őszben már csak ő maradt reszketőn.
Egyedül vacogva, remél még szebb időt.
Hisz új tavasz jön, a fagyos tél mögött.

Magában sírdogál a kis virág.
Süvítő szél tépi szirmát,
Jeges hóban vad levelét rágja.
Mikor jön már új tavasz, súgja sóhaja.

Sírdogáló kis virág friss melegben lengedez.
Új tavasz sebeid begyógyitá lelkendez.
Zöld fűben friss virág sarjad örvendez.
Zord emberkéz leszakajt kis virág, elveszejt.

Nincs már más te magad maradtál,
Bánatoddal egyé olvadtál.
Álomtól már nem vársz reményt.
Csak a pusztulás, rád nem vár egyéb.

Álmok nélkül tengeted életed.
S már nem érzed, hogy létezel.
Magányodból nincs már kiút,
Rég nem létezik már ki szívedig eljut.

Magadra maradtál magányos éjszakán.
Hol nincs már ki szeresen igazán.
Fájdalommal tölti lelkedet,
Hogy volt ki igazán szeretett.

Komor szélfutta őszi táj.
Oly borús, mint a bánat mi fáj.
Szemeimből könnyeim peregnek,
Méltó társaiul felhők könnyének.

Sós csepp pereg végig arcomon,
Mint harmat csepp a bánatos bozóton.
Sárguló fűszálak rendre görnyednek,
Mint kik bánattól gyötrődnek.

S mégis társaik egymásnak a magányban,
csak én kódorgok búsan egymagamba.
Mint falevél mit szél sodor úttalan utakon,
Vándorlok e borús alkonyon.

Vörös színű az égnek pírja,
mint elfojt vérem patakja.
Kitépet szívem végső sóhaja,
Úgy villan lebukó napnak végső sugara.

Az éjszaka komor sötétje körül ölel,
S bánatom rabságába láncol.
Fogságomon nevet a világ,
Mint éjnek évadján a holdsugár.

Rád vágyom egyedül.
S szívem nem marad keserű,
Ha velem leszel minden percben,
Mit e lét adhat e testben.

Hozzád vágyom
Légy a párom.
Szívem szeret téged,
Lelkem esend érted.

Légy velem én mindenem.
Bú emészt, ha nem vagy velem,
S keserv eszi nyomorult életem
Minden percét, mit nélküled létezem.

Maradj velem
Ölelj engem.
Légy én szerető csillagom,
Az én édes minden napom.

Veled élem minden percem.
Nélküled nem érzem szívem.
Maradj velem én életem,
Édes pici drága szívem!

Rólad álmodom.
Szívedhez vágyódom.
Álmaimban élsz,
De ez nekem kevés.

Légy velem én édesem.
Nekünk más virág már nem terem.
Életemnek legszebb vágya,
Szép szemed pillantása.

Égő csókod érezném,
S bele remegnék.
Átölelnél kedvesen,
S élveznénk az életet.

Álmaimon keresztül,
Rád vágyom egyedül.
Míg te velem nem lehetsz,
Boldogságom nem lelem.

Tétlenül állok ösvények felett,
Ki tudja merre az út mi engem vezet?
Érzés nélkül állok a semmibe,
De mégse vágyok el innen.

Tétlenül állok ösvények felett,
Ki tudja van-e szívem mi érez.
Nincsen miért, nincsen hova,
Csak magába zár az éjszaka.
 

Tétlenül állok ösvények felett,
Ki tudja mi éltet engem?
Céltalan percek egyre peregnek.
Válaszra egy ajak se rebben.

Tétlenül állok ösvényt már sehol se látok.
Nincsen út mi elvezet, se bánat mi elnyel.
Én vagyok csupán és az éjszaka.
Mi nem létezet soha-soha.

Tollal írom papira,
Könnyekkel a világra.
Nincs célja az életnek,
Ha a szív már nem szerethet.

Sors kínoz mindenkit.
Könyörtelen szaporítja szívnek sebeit.
Fájdalom emészt minden lelket,
Ki e létben szeretni mer.

Boldogságát porrá zúza,
Örömét szétroncsolja,
Mert kegyetlen az élet,
S mert csak sírja a szívnek.

Ha megkapod e sebet,
Lelked már elveszet.
Már csak a csend felel,
S szíved már nem szeret.

Tollal írom papira,
Könnyekkel a világra.
Nincs célja az életnek,
Mert a szív már nem szerethet.